Történész szemmel nézve egy szuverén ország többfajta belső hatalmi válsággal küzdhet, melyek közül néhány fegyveres hatalomváltással is járhat. Ilyen a puccs és a polgárháború is. Az előbbire utoljára 2016-ban láthatunk példát Európában, amikor Recep Tayyip Erdogan, török elnök hatalmát próbálta megdönteni a török hadsereg egy puccsista része, utóbbira pedig a 2005-ös szudáni polgárháború jó példa (ekkor szakadt el a ma már önállónak tekinthető Dél-Szudán). Ami jelenleg folyik Oroszországban (péntek óta) az egyelőre egyik kategóriába sem sorolható, bár maga Putyin egyszerűen lázadásnak minősítette szombat reggeli televíziós beszédében (hazaárulónak titulálva a Wagner magánhadsereg vezetőit). Ugyanakkor Prigozsin "polgárháborúról" beszél és ez a kifejezés (oroszul: гражданская война) megjelent már az orosz-nyelvű médiában is. A mai napon a Komszkomolszkaja Pravdában a polgárháború és annak korábbi történelmi analógiája volt a téma.

Prigozsin és a Wagner-zsoldosok. Forrás: ndtv.com

Jevgenyij Viktorovics Prigozsin hónapok óta bírálja az orosz katonai vezetőket - elsősorban Sojgut és Geraszimovot - mert szerinte nem megfelelően intézik a harcokban élenjáró (és általa vezetett) Wagner-csoport lőszerekkel, fegyverekkel való ellátását és megsegítését. Az egyre keményebb hangvételű Prigozsin-nyilatkozatokat akkor váltotta fel a cselekvés, amikor június 23-án pénteken orosz rakéta-találat érte az ukrajnai Wágner-erőket. Prigozsin szerint a támadást az orosz hadvezetés rendelte el. 

A Wagner-csoport, oroszul Группа Вагнера 2014-ben jött létre (legalábbis ekkortól tartja nyilván a csoportot a nemzetközi figyelem). Az elnevezés az egyik alapítóhoz, Dimitrij Utkinhoz köthető, aki mindig is nyíltan rajongott a nemzetiszocialista Németországért és annak vezetőjéért, Adolf Hitlerért. A Führer pedig Richard Wagner német zeneszerző rajongója volt, így Utkin a Wagner nevet használta előszeretettel álnévként (később szervezete elnevezéseként). Bár Putyin természetesen nem pártolta a náci vonatkozásokat, Utkin-csoportját szívesen alkalmazta különböző katonai feladatokra, például Afrikában és Szíriában. Mivel a Wagner-csoportot nem lehetett hivatalosan az orosz államhoz kötni - mivel magán-hadseregként és zsoldos-csoportként működött - kiválóan alkalmasnak bizonyult arra, hogy bevessék olyan területeken, ahová az orosz hadsereget nem lehetett elküldeni.

A konfliktus Putyin és Prigozsin között akkor kezdett érlelődni, amikor az ukrajnai háború során orosz hadvezetés alá került a Wagner-hadsereg és arra kényszerítették, hogy a reguláris orosz hadsereggel együttműködve harcoljon. Ez egyre kevésbé működött a kiváltságokhoz és önállósághoz szokott Wagner-zsoldosok számára. A pénteki rakéta-támadás okai bizonytalanok, az sem kizárt, hogy valóban az orosz katonai vezetők túlkapása volt a csapás elrendelése (és Putyin nem tudott róla).

Jelenleg a Wagner-erők katonai konvojjal tartanak Moszkva felé, miután elfoglaltak több orosz várost is. Két fontos kérdés megválaszolásán múlik most minden: Moszkvához közeledve átállhat e Prigozsin oldalára az orosz reguláris haderő (és talán a lakosság) egy része, valódi polgárháborút okozva; illetve megegyezik e Prigozsinnal az utolsó pillanatban Putyin (illetve ha nem, akkor mekkora erőkkel csap le az orosz hivatalos hadsereg a Wagner-zsoldosokra).

A Wagner-group címere. Forrás: wikipedia.org

A válaszok alapján három forgatókönyvet lehet elképzelni: 1.Moszkva elérése előtt megszületik egy megállapodás Putyin és a Wagner-csoport között, így Prigozsin visszatér Ukrajnába  a katonáival. 2.Nem születik megállapodás és az orosz hadsereg megállítja a Wagner-erőket Moszkva előtt, Prigozsint pedig elfogják és talán kivégzik. 3.A válság kiszélesedik és polgárháborúvá fajul, mert az orosz hadsereg és a lakosság egy része csatlakozik a lázadókhoz.

Az elkövetkező napok és hetek megválaszolják a felmerülő kérdéseket. De az egészen biztos, hogy nagyon veszélyes a kialakult szituáció, mert ha Putyin esetleg külső támogatást gyanít a Prigozsin-lázadás mögött (pl NATO érintettséget), akkor bármire képes lehet.

 Ha érdekesnek találtad, lájkolj bennünket a Facebook -on is.

forrás: fox8.com

A mai napon, 2022 február 24-én hajnalban a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország hadserege három irányból nagy erejű támadást indított Ukrajna ellen, a február 21-én megkezdett kelet-ukrajnai megyék (Luhanszk, és Donyeck) megszállásának folytatásaként. Az offenzíva hajnalban ukrán repterek légitámadásaival indult, majd partraszállások zajlottak (Odesszában, Mariupolban) illetve harci helikopterekkel, végül páncélosokkal is megindult a behatolás. Az első csapás mindenhol katonai objektumokat célzott Ukrajna-szerte (legelőször az ukrán légierőt és flottát semmisítve meg). A késő délutáni órákra az ukrán fővárost, Kijevet még nem érték el a szárazföldi erők (vagy légi úton szállított orosz csapatok). A világ nagy része, az EU, a NATO és az USA azonnal elítélték a támadást és gazdasági-politikai szankciókat helyeztek kilátásba.

Kép forrása: nbcnews.com

Az ukrán ellenállás ezen a legelső napon minimális erőt tudott felmutatni: leginkább néhány orosz repülő és helikopter kilövésében nyilvánult meg (bár az orosz média ezek kilkövését is tagadta).

A támadás okai messzire vezetnek és egészen 2014 február 22-ig nyúlnak vissza, amikor az Ukrajnában 3 hónappal korábban kitört forradalom leváltotta és elűzte az országból Putyin bizalmasát, Viktor Fedorovics Janukovicsot. A menekülésre kényszerülő ukrán vezető 2010-től egészen elűzéséig orosz érdekek mentén vezette országát, ellenállva annak a mind erősebb nyomásnak (saját népe részéről), hogy Oroszország helyett az EU és a NATO felé közeledjen. Janukovics elűzésétől kezdve viszont Ukrajna politikája orosz-ellenessé vált és állandó kapcsolatokat keresett az EU-val, illetve a NATO-val. Kezdetben Porosenko, majd 2019 május 20-tól mostanáig Volodimir Zelenszkij képviselte Ukrajna élén az euroatlanti politikát.

Vlagyimir Putyin már Janukovicsnak az elűzésétől kezdve ellenségesen kezelte a kijevi kormányokat, nem egyszer fasisztának nevezve a szerinte EU és NATO barát ukrán vezetőket. 2014 március 1-én utasítást adott a Krím félsziget orosz megszállására, majd két Kelet-ukrajnai megyében (Donyeck,. Luhanszk) a szakadár, orosz-barát erők támogatására. A későbbi években, 2014 és 2022 februárja között sem enyhült Putyin és az ukrán vezetők közötti feszültség, az orosz média folyamatosan démonizálta Ukrajna Európa-barát és orosz-ellenes politikáját. Putyin legnagyobb félelme, vagyis Ukrajna esetleges felvétele a NATO-ba vagy legalábbis NATO bázisok uzkrajnai létesítése állandó fenyegetésként volt jelen a Kijev - Moszkva viszonyban.

forrás: aljazeera.com

Vlagyimir Putyin valamikor 2021 végén utasította az orosz hadsereg vezetőit arra, hogy koncentráljanak katonai erőket az ukrán határok közelébe, előkészületeket téve egy későbbi nagy erejű támadás megindítására. Ennek jegyében indult meg Fehéroroszországban egy hadgyakorlat is. A nyugati hatalmak szinte azonnal érzékelték az orosz csapatmozgásokat és decembertől folyamatosan figyelmeztették Moszkvát arra, hogy egy esetleges támadás a szuverén Ukrajna ellen, szankciókat és büntetéseket vonhat maga után. Ám Putyin ekkor már nagyobb veszélynek tekintette Ukrajna NATO-barátságát a nemzetközi elszigetelődésnél, így 2022 február 23-án parancsot adott Ukrajna megtámadására.

Az első háborús nap végén az ukrán hadsereg Kijev közelében ellenállásba kezdett, főleg a főváros közeli reptereknél. A legnagyobb kérdés: mi Putyin végső célja? Tartós lesz a megszállás, előfordulhat e belső ellenállás, mely hónapokig elhúzódhat? Ez utóbbi kérdés felveti: Putyin államkasszája elviselne e egy hosszadalmas megszállást, hiszen az USA esetében Irak és Afganisztán sok éves megszállása több ezer milliárd dollárt emésztett fel. Az iraki háború 3 ezer milliárdba, az afganisztáni pedig 1 ezer milliárdba került Washingtonnak. Ilyen csillagászati összegeket az orosz államkassza biztosan nem tudna elviselni.  (Erről a scriptory blog írt a napokban érdekes posztot.)

Harkov 2022 február 24. forrás: businesstoday.in

Ugyancsak nagy kérdés: mi lesz a kárpátaljai magyarok sorsa illetve mekkora menekült-hullám várható Európa irányába. Végül természetesen ott van az is, hogy milyen gazdasági és egyéb következményeket jelent a háború ránk magyarokra nézve? Az elkövetkező napok eseményei mindenképp meghatározóak lesznek.

Hasonló témájú blog-bejegyzések: Háborúk blog, Mizantróp blog, Scriptory blog, A háború 5 tanulsága, Putyin igazsága, Világesemények,

Ha érdekesnek találtad, lájkolj bennünket a Facebook -on is.

2022.02.24.(18:10)

Donald Trump a napokban jelentette be, hogy elrendeli az amerikai csapatok kivonását Szíriából. A lépés, ha valóban sor kerül rá, nem csupán a nagyjából 2000 amerikai fegyveres távozását jelentené, hanem velük együtt valószínűleg a fegyverszállítmányok és egyéb támogatások felfüggesztését is. Pedig ezek a támogatások sokat jelentettek (jelentenek) az Aszad ellen harcoló Szabad Szíriai Hadseregnek, mely komoly nehézségekkel néz szembe Aszad mellett az oroszok, irániak (Hezbollah), kurdok, törökök és iszlamisták (ISIS) támadásai miatt is. 

Az amerikai kivonulás lehetséges következményei közt első helyen említhető az orosz-iráni előretörés a térségben. Az orosz hadsereg 2015 szeptember 30 óta van jelen fokozott erőkkel Szíriában, így összesen már több mint három éve támogatja a szíriai diktátort. A támogatás mögött komoly érdekek húzódnak, hiszen egyedül Aszad tudja garantálni Putyin számára a szíriai orosz támaszpontok (pl. Hmeimim) és kikötők (pl. Tartus) jövőben is folyamatos és akadálytalan orosz használatát. Az alku eddig jól működött: az orosz bombázók, vadászgépek illetve rakétaelhárító rendszerek sikerrel biztosítják Szíria tengerparti területeinek Aszadista birtoklását (sőt bővítését), Aszad pedig erős kézzel uralja területeit, miközben biztosítja az oroszok kéréseit minden támaszpontjukkal kapcsolatban. Putyin egy tekintetben nyugodtan alhat: amíg Aszad vezeti Szíriát és amíg befolyása kiterjed a tengerparti részekre, addig az orosz támaszpontok biztonsága is garantált. Ha azonban Aszad megbukik és Szíria hivatalos vezetése új erők kezébe kerül, az orosz támaszpontok legitim használata kérdésessé válhat. Innentől csak idő kérdése, hogy az új damaszkuszi vezetés mikor szólítja fel távozásra az oroszokat, melynek ha nem tesznek eleget az ENSZ elé kerülhet az ügy és széleskörű nemzetközi koalíció állhat velük szemben. (Még ha az ENSZ -től nem is kell tartania Putyinnak, hisz országa az ENSZ BT tagja, elvesztené legitimitását csapatainak szíriai jelenléte, ami komoly presztízsveszteség volna számára.)

Orosz és amerikai támaszpontok Szíriában (debka.com)

Az amerikai kivonulással azonban a dolgok Moszkva számára kedvezően alakulnak. Putyin szíriai hadserege  (melynek méretéről senki nem tud biztosat, de az elemzők 500 és 1000 közé teszik létszámukat) kiteljesedhet, a Hezbollahhal összefogva eltiporhatja a szíriai ellenzék erőit, megegyezhet Erdogannal, majd visszaszoríthatja a kurdokat és iszlamistákat is. Mint köztudott, a 80-as évek közepén, Libanonban megalakult sìita Hezbollah, a kezdetektől Irán támogatásával működik. (Teherán egyébként minden síita szervezetet segít, például a jemeni huszikat is.) Emiatt az orosz-iráni "barátság" egyben a Hezbollah és Moszkva barátságát is jelenti.

Az oroszokat illetően megjegyzendő még, hogy katonai jelenlétük ereje nem a létszámban, hanem a bevetésre kerülő haditechnikában jelentős, főleg a vadászgépek, vadászbombázók, elhárító rendszerek révén. Az igazi veszély azonban a térségben inkább az Izraellel szembeni fellépésben rejlik: az irániak ugyanis az amerikaiak távozása után valószínűleg nagyobb erőkkel fogják majd támadni a zsidó államot, mely ellencsapásokra kényszerül, ezek kivédésében pedig Oroszországnak ki kell majd segítenie szövetségesét. Így nagyon könnyen kialakulhat egy orosz - izraeli válság, mely már globális veszélyeket is magában rejt.

A régió három katonai nagyhatalma (sorrendben): Törökország, Irán és Izrael, melyhez két globális nagyhatalom, Oroszország és Amerika "társul", míg a kisebb "szereplőket": a kurdok, az ISIS, a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA), és egyéb iszlamista csoportok jelentik. Ma az a helyzet, hogy Szíriában a legtöbb erő Aszad, az őt támogató orosz haderő, illetve a velük szövetséges iráni csapatok (Hezbollah) együttesének kezében összpontosul. Az amerikai kivonulással erejük tovább fog növekedni. A jövő nagy kérdése: mihez kezdenek ezzel a túlhatalommal? Az alábbi térkép (mely az idei márciusi állapotot mutatja meg) jól látható, hogy milyen jelentős területeket birtokolnak Szíriában a kormányerők (ezek bordó színnel jelöl részek) és mennyire kicsiny a kékkel jelzett szíriai ellenzék területe. A kurdok vezette DFNS befolyása jelentős még (mustár színnel jelölve), ám túl sok ellenségük van ahhoz, hogy tartóssá tudják tenni hatalmukat. 

Az elkövetkező hónapok eseményeit találgatva a leglényegesebb kérdések: mit tesz az oroszok és irániak támogatta Aszad-hadsereg és eszkalálódik e a válság Izrael fokozódó bevonásával?

Ha érdekesnek találtad, lájkolj bennünket a Facebook -on is.

2018.12.23.(00:11)

Napjainkban Oroszország nagyhatalmi korát éli, az 1999 decembere óta, azaz több, mint 18 éve töretlenül hatalmon lévő Vlagyimir Putyin vezetésével. Az orosz elnök korszakának öt szembeötlő jellemzője: az agresszív külpolitika, a hidegháborút idéző NATO (és nyugat) ellenesség, a diktatórikus belpolitika, a hadsereg erőltetett fejlesztése (a GDP közel 6 százalékának felhasználásával) és a szíriai támaszpontok minden áron való megtartásának szándéka. (Sok egyéb mellett.) Március 18 -án azonban Oroszországban választások lesznek, amikor a putyinizmus újra megmérettetésre kerül, hiszen természetesen az elnök is indul a szavazatokért való küzdelemben. Nincs azonban túl sok félnivalója a Kreml urának, hiszen legfőbb riválisát Alekszej Navalníjt (csodák csodájára) nem engedi indulni az orosz választási bizottság. Így szinte biztosra vehető az újabb Putyin korszak, 2022-ig. Kérdés azonban, hogy miként alakul az orosz külpolitika, főleg Szíria ügyében.

felhasznált forrás: publications.parliament.uk

Szíriában jelenleg négy nagyhatalom (vagy szövetség) és több kisebb erő próbálja érvényesíteni érdekeit.  A négy nagyhatalom: 

• a síita - orosz összefogás (Oroszország és Irán szövetsége)
• a szunnita hatalmak (Szaúd-Arábia vezetésével)
• Törökország (mely mind a szunnita, mind a NATO hatalmak felé független politikát folytat)
• Amerikai - Izraeli összefogás

A felsoroltak mellett a térségben kisebb katonai potenciállal bírnak még a kurdok és különböző szíriai csoportok (ezek nem mindegyike van szövetségesi viszonyban a szunnita nagyhatalmakkal). Oroszország Aszadot támogatja, mert a szír diktátor hajlandó garantálni az ország orosz támaszpontjainak (pl. Tartusz, Hmejmím) megmaradását. Putyin legfőbb célja tehát: fenntartani Aszad hatalmát és Szíria olyan megosztottságát, melyben azok a területek, ahol az orosz támaszpontok vannak, egészben maradnak (egy hozzá hű helyi diktátor kezén). Ebben a törekvésben úgy tűnik támogatja Putyint az orosz lakosság, mely pozitívan fogadja Oroszország nagyhatalmi politizálását és terjeszkedéseit a Krímben, Ukrajnában és Szíriában. Ez a szovjet időket idéző világhatalmi szerep, Putyin legfőbb adu-ásza, amikor népétől újabb és újabb ciklusokra szerzi meg a hatalmat már 18 esztendeje. Bár azt nem tudjuk, hogy a katonai veszteségek (Szíriában elesettek) és a katonai kiadásokra évente fordított - így a lakosságtól elvont - komoly milliárdok (évi 70 milliárd dollár) mennyiben szülnek elégedetlenséget Oroszországban, hiszen az ellenzéki hangok nemigen jutnak el a nyilvánosságig.

Elmondható ugyanakkor, hogy Moszkva politikája Irán (és a hozzá kapcsolódó Hezbollah) támogatásával egyelőre hatékonynak bizonyul, ugyanis a Közel-Keleten erős pozíciókat birtokol az Aszad-Putyin-Rohani trió. Ugyanakkor az őket ellensúlyozó másik három tömb korántsem annyira egységes: a szunnita hatalmak egyelőre egyetlen kiválasztott helyi erő mögé sem tudtak hatékonyan felsorakozni, a törökök csak a kurdokkal foglalkoznak, Amerika pedig jelenleg nem áll teljes mellszélességgel Izrael mellett egy iráni térnyerés megfékezésében. 

A legújabb fejlesztésű, orosz Szuhoj 57 vadászgépegek Szíriában

Ha Putyint március 18-án újraválasztják (aminek elsöprően nagy az esélye), Oroszország növelni fogja nyomását Szíria teljes szétszakításáért és Aszad pozícióinak megerősítéséért. Ebben félő módon Irán csak úgy fog segítkezni, ha engedélyt és támogatást kap az oroszoktól egy Izrael elleni agresszióhoz. Kényszerhelyzetben van tehát Washington: vagy intenzívebben támogatja Izraelt megelőző csapásokban és az Izraeli határhoz közeli szír régiók "megtisztításában", vagy tudomásul kell vennie legjelentősebb térségbeli szövetségesének, a zsidó államnak megtámadását. Ha Trump az előbbi mellett dönt, hamarosan jelentős új front nyílik az izraeli hadsereg előretörésével, ha az utóbbit választja, akkor Irán és a Hezbollah kezdi meg a zsidó állam elleni agressziót.  

Ha érdekesnek találtad, lájkolj bennünket a Facebook -on is.

2018.03.09.(23:58)

Néhány napon belül eldől, hogy ki lesz Franciaország következő köztársasági elnöke. Május 7-én ugyanis újra választások lesznek a galloknál és a második forduló lezárultával kiderül majd, hogy Hollande -t ki követi a hatalmas nyugat-európai ország vezetői székében. (Hollande egyébként Nicolas Sarkozyt váltotta 2012-ben köztársasági elnökként) Az eredeti 11 indulóból már csak két jelölt küzd egymással: a szélsőjobboldali, nemzeti-radikális Marine Le Pen (Nemzeti Front) és a centrista, bal-liberális Emmanuel Macron (En Marche). Az első fordulót egy hajszállal Macron nyerte (24,01% -ot kapott, míg a Le Pen "csak" 21,30% -ot), de kettejük igazi küzdelme csak most következik majd. Ketten maradtak "ringben" ami valójában sajátos helyzetet teremtett, hiszen gyakorlatilag nincs a fináléban képviseltetve a mérsékelt, konzervatív jobboldal. Francois Fillon kiesésével elvesztették ugyanis jelöltjüket. A magyar miniszterelnök által is támogatott közép-jobboldal ezúttal a partvonalról szemléli a versengést, hiszen Fillon - nagyrészt botránya miatt - 20% alatti eredménnyel "vérzett el" az első fordulóban.

Emmanuel Macron /AFP/

Franciaországban "fél-elnöki" rendszer van, a köztársasági elnök kezében összpontosul a valódi hatalom. A miniszterelnököknek még a neveire sem emlékszünk. Egyébként 2012 és 2014 közt Jean-Marc Ayrault, 2014 tavasza után Manuel Valls, jelenleg pedig Bernard Cazeneuve (korábbi belügyminiszter) a kormányfő Franciaországban. De a legfőbb döntések meghozója - ellentétben a magyar berendezkedéssel - nem a miniszterelnök, hanem a mindenkori köztársasági elnök. Az ő személye dől el május 7-én.

A két szembenálló politikus versenye nyitott, de inkább Macron az esélyesebb. Hogy miért? Mert a fentebb említett francia mérsékelt jobboldal (konzervatívok) sok milliós szavazótábora vélhetően inkább fogja majd támogatni az Európai Unió megmaradását és a francia tagság erősítését pártoló, baloldali Macront (akinek kormányzása egyébként sokkal kiszámíthatóbb korszakot hozna), mint a mostani berendezkedést felforgatni akaró, EU-ellenes, szélsőjobboldali La Pent. Az erősen nacionalista retorikájú hölgy mellett leginkább erőteljes és határozott migráns-politikája szól és az a tény, hogy az eddig is hatalmon lévő baloldali Hollande-kormánnyal nem volt túl elégedett a francia társadalom. Ugyanakkor a radikális, idegengyűlölő szélsőjobb elvrendszere távol áll a francia "néplélektől". Mindezek miatt a mérleg nyelve valószínűleg Macron felé billen majd 2017 május 7-én és benne tisztelhetjük majd Franciaország következő elnökét. Érdemes hár többet tudni róla.

Emmanuel Macron

Az idén decemberben épp 40 éves bankár korábban a francia szocialista pártban politizált, majd tavaly áprilisban (épp egy éve) saját pártot alapított En Marche néven. Macron ezzel jelezte, hogy politikai irányvonala nem követi a szocialistákat, de megmarad baloldalinak és liberálisnak. Macron 2016 novemberében könyvet írt politikai elveiről, melyben egyértelműen hitet tett a baloldal mellett, de liberalizmusának középpontjába az emberben való hitet tette. Szakértők szerint Macron politikai irányultsága leginkább a Clinton - Tony Blair - Gerhard Schröder féle irányvonalat követi (harmadik utas szocialisták), emiatt inkább centristaként határozzák meg politikai hovatartozását.

Ami gyermekkorát és magánéletét illeti: az észak-franciaországi Amiensben született egy értelmiségi, orvos családban (mind édesapja, mind édesanyja orvos). Bár nem nevelték vallásosan, kamaszkorában érdekelni kezdte a vallás és önelhatározásból 12 évesen kérte katolikus megkeresztelését és felvételét egy jezsuita gimnáziumba. Itt kiemelkedően jól tanult, ám az utolsó évben egy botrány miatt szülei kiíratták az iskolából. A botrány egy szerelmi kapcsolat volt egyik tanárával, a fiúnál 24 évvel (!) idősebb Brigitte Trogneux drámapedagógussal [lásd: képünkön] A 18 éves Macron reménytelenül beleszeretett a színjátszókör oktatójába és rajongása a szülői helytelenítések ellenére is megmaradt tanárnője iránt. Bár kiíratták az iskolából - és középiskolai tanulmányait a 150 kilométerre fekvő Párizsban fejezte be, a IV. Henrik gimnáziumban - nem volt hajlandó megszakítani kapcsolatát korábbi oktatójával. Az egyetemet is a francia fővárosban végezte, de közben udvarolt Brigitte Trogneux -nak is, akinek ellenállását kitartásával sikeresen megtörte, a szerelem kölcsönössé vált.

Végül 12 év után nyíltan is felvállalták kapcsolatukat és 2007-ben összeházasodtak. (Ekkor Macron már 30, hajdani tanárnője pedig 54 éves volt.) Közben Macronból sikeres pénzügyi szakember és bankár lett, hatalmas vagyont felhalmozva. Karrierje minden téren gyorsan ívelt felfelé, ambiciózus, törekvő, vagyonos és befolyásos emberként, igen fiatalon lett a francia legfelső elit tagja.

Érdekelni kezdte a politikai is és rövid útkeresés után (melynek során egy ideig még Fillon konzervativizmusa is látókörébe került) végül a szocialistáknál "kötött ki". Itt tehetségével, rendkívül erős meggyőző erejével, szimpatikus, nyílt egyéniségével gyorsan emelkedett a ranglétrán és Hollande kormányában 2012-ben megkapta a gazdasági miniszteri tárcát. Később eltávolodott Hollande -től és viszonyuk 2016-ban mélypontra jutott, mikor Macron távozott a szocilaistáktól, hogy saját pártot alapítson (ez lett az En Marche). Közben szoros kapcsolatba került a "Les Gracques" azaz Gracchusok nevű baloldali (szociáldemokrata-liberális) csoporttal, mely egy befolyásos üzletemberekből, politikusokból és értelmiségiekből álló egyesület Franciaországban. A komoly anyagi bázissal bíró társaság - melynek működése inkább titkos, mint nyilvános - 2016 óta mindenben támogatja Macront. (Nevüket a Kr.e. II. században élt római néptribunusokról, Caius és Tiberius Gracchusról kapták, akik a köznép érdekében tevékenykedtek.)

Macron politikájának három biztos pillére: a globalizáció-pártiság, a megengedő migráns-politika és az EU-t támogató Franciaország. Ugyanakkor mindháromban egyéni utat járna: a migrációt például engedné, de bizonyos korlátok közé szorítaná, aktívabb ellenőrzésekkel és sokkal többet költve a határvédelemre illetve a hírszerző ügynökségekre is. Sőt átalakítaná a Frontex működését is.

Le Pen és Macron /AFP/

Macron kétségtelenül a francia elnökválasztás nagy esélyese, de természetesen - főleg a migráns-helyzet és terrorizmus miatt - a fordulat sem kizárt, ami Marine La Pen győzelmét hozná. (Egy esetleges alacsony részvétel esetén is nagyon valószínű volna a diadala.) A 49 éves jogász hölgy apai örökségként "kapta"mind a jogtudományok iránti érdeklődést, mind a szélsőjobboldaliságot. Apja, Jean-Marie Le Pen ugyanis egy vidéki (bretagne -i) halászcsaládból küzdötte fel magát párizsi jogászok elit-körébe és lett a nacionalista Nemzeti Front megalapítója. Ebben a minőségében aztán 2012-ben majdnem le is győzte Jacques Chiracot az elnökválasztáson.

Marine Le Pen radikális fordulatot ígér minden téren esetleges győzelme esetére. Átalakítaná a francia migráns-politikát zéró toleranciával (vagyis szinte senki nem jöhetne migránsként az országba) és sokkal szigorúbban korlátozná a Franciaországban élő bevándoroltak jogait is. Teljes politikai fordulatot ígér az EU -val kapcsolatban is, ha hatalomra kerül. Mindenesetre érdekes lesz megtudni, hogy végül ki lesz a de Gaulle -lal kezdődő, 1959 óta tartó korszak (V. köztársaság) új, sorrendben 8. köztársasági elnöke, a de Gaulle, Pompidou, d'Estaing, Mitterrand, Chirac, Sarkozy, Hollande sorban.

A táblázat adatainak forrása a Francia Belügyminisztérium honlapja

Akár Macron, akár Le Pen győz majd május 7-én, az mindenképp lényeges információt árul majd el Nyugat-Európáról. Erősödik a nacionalizmus és idegen-gyűlölet kontinensünkön, vagy még mindig többségben vannak a mértékletesség, tolerancia és a régi berendezkedés hívei? Az angol kilépéssel sokkal erősebb uniós szerephez jutó Franciaország politikája, migrációs lépései alapjaiban határozhatják meg az EU "képét" - és a sokak által megjósolt - de Európa-szerte egyelőre elmaradó nacionalista, EU-ellenes és szélsőjobboldali fordulatát. A "nagy változás" (lázadás) egyelőre nem nagyon történt meg sem Ausztriában, sem Hollandiában és valószínűleg nem fog Franciaországban illetve szeptemberben Németországban sem. De várjuk ki a végét ... május 7-én a legnagyobb európai országban dönteni fognak.

Ha tetszett posztunk keresd Facebook oldalunkat is!

***

2017.04.29.(11:22)

Trump választási győzelme óta jelentős nemzetközi kockázati tényezőt jelent, hiszen mindenféle diplomáciai, külpolitikai felkészültség nélkül vette kezébe az USA irányítását. Kampányában még a Putyinnal való barátságát és az Oroszországgal való békés egymás mellett élés szükségszerűségét hirdette, ugyanakkor elemzők már akkor figyelmeztettek: erőszakossága, politikai hozzá nem értése, az üzleti életből hozott rámenőssége, hatalommániája miatt csak idő kérdése, hogy ellentétbe kerüljön az ugyancsak agresszorként viselkedő moszkvai vezetéssel. Most ez az idő elérkezett.

A szíriai diktátor, Bassár el-Aszad gátlástalan, kegyetlen, mindenre képes háborús politikát folyat, miközben élvezi Putyin segítő támogatását és a Szuhoj vadászgépek megnyugtató védelmét is. Szíriában Aszad támogatottsága elenyésző és csak egy vékony nyugati országsávra terjed ki (lásd a térképen a piros vonallal határolt részt) Ugyanakkor uralma diktatórikus jellegű, módszerei pedig enyhén szólva sem felelnek meg az emberiesség normáinak. Nyugodtan kijelenthetjük: semmilyen szempontból nem alkalmas egy ország vezetésére.

Aszad a legutolsó "húzása" alkalmával néhány napja vegyi-fegyvereket vetett be saját népe ellen, mely támadásban ártatlan gyerekek is meghaltak. Ez a keddi eset Japántól Brazíliáig az egész világot felháborította indokolatlan, kegyetlen és brutális jellege miatt. Az amerikai elnök, Donald Trump elhamarkodottan radikális lépésre szánta el magát az ügy kapcsán: azonnali parancsot adott a megtorlásra. Az amerikai hadsereg a Földközi-tengerről Tomahawk rakétákat lőtt ki szíriai orosz területekre. A célpont Aszad uralma alá eső, oroszok által védett Homsz tartomány volt, annak is al-Sajrat melletti légibázisa. A támaszpont használhatatlanná vált (mondjuk egy ideig innen nem is tudnak majd vegyi-fegyvereket bevetni arab gyerekek ellen)

A szíriai csapda

Az amerikai támadásra érkező orosz reakciókra nem kellett sokat várni. Putyin azonnal felfüggesztette a szíriai repülésbiztonsági megállapodást, mely eddig garantálta, hogy amerikaiak és oroszok ne támadjanak, akár véletlenül se egymásra. Amellett az ENSZ elé vitte az ügyet, mert álláspontja szerint egy szuverén országot ért külső támadás. Hogy Putyin mit ért szuverén országon, - amikor kedvence, Aszad csak egy néhány tízezer négyzetkilométeres sávot ural és saját népének minimum 80% -a már rég elzavarta volna, ha az orosz hadsereg nem állna mögötte - rejtély marad. Mindenesetre az amerikai - orosz viszony hidegháborús mélypontra zuhant.

A csapda lényege a következő: 

Nem lehet széleskörű nemzetközi összefogás a szíriai rendezésért két ország miatt: az egyik Oroszország, aki a mindenki által gyűlölt Aszadot támogatja, a másik pedig Törökország, aki az Iszlám Állam ellen leginkább küzdő kurdokat szeretné eltüntetni a térképről. A nagyobb gondot Putyin jelenti. A kérdés úgy fogalmazódik meg, hogy a nagy hatalmú orosz diktátor miért támogatja foggal körömmel Aszadot? A válasz egyszerű: mert csak ő garantálja egyértelműen, az orosz hadsereg különleges kiváltságait Szíriában. Ilyen kiváltság bizonyos tengerparti és egyéb támaszpontok fenntartása és az erős kereskedelmi kapcsolatok megmaradása. Ha bármilyen más erő kezébe kerül Szíria, az oroszoknak vége a térségben.

A fentiekből következik, hogy Aszad plusz az orosz hadsereg együttesen szinte a végtelenségig képesek fenntartani Szíria megosztottságát. Ezt bizonyítja, hogy a nyugati országrészt viszonylag stabilan uralni tudják, már jó ideje. Nyilvánvalóan Szíria kettéosztását akarják elérni, melyben az értékes tengerparti határsáv, a tengeri kikötőkkel és támaszpontokkal együtt - afféle kis-Oroszországként - véglegesen az ölükbe pottyanhat. Ez a terv azonban természetesen egyik környező félnek sem felel meg.

Most a keddi incidens után a végletekig kiéleződhet a nemzetközi helyzet Szíriában, hiszen könnyen lehet, hogy amerikai és orosz erők egymás ellen is bevetéseket hajtanak végre. Egy nagyobb halálos áldozatokat követelő támadás pedig - melyben akár több tucat amerikai vagy orosz katona halna meg - kiválthatja a két nagyhatalom közti háborús helyzetet is. Ennek pedig beláthatatlan globális következményei lennének.

2017.04.08.(11:05)

Az idei esztendőben két kulcsfontosságú parlamenti választás és egy ugyancsak nagyon lényeges nemzetközi döntés fogja meghatározni a kontinens és benne Magyarország jövőjét. A két választás: a 2017 április 23-án kezdődő (és május 7-én második fordulójába lépő) francia, és a 2017 szeptember 22-én megtartásra kerülő német (Bundestag) voksolás lesz. Ami a harmadik lényeges eseményt illeti: 2017 szeptember 13-án dől majd el, hogy Budapest rendezheti e meg a 2024-es olimpiát (vagy inkább Párizs, esetleg Los Angeles lesz e a befutó). Mindhárom alapjaiban határozhatja meg, hogy milyen évek következnek az öreg kontinensen.

Ami a franciákat illeti: Francois Hollande 2012 májusában győzte le a 17 éve kormányzó francia jobboldalt és az 5 éve hatalmon lévő Nicolas Sarkozyt. A meglepő fordulattal a baloldal vette át az uralmat Európa legnagyobb országában, Hollande pedig vegyes megítélésű 4 évet "ajándékozott" a galloknak. A szocialista pártelnök ciklusa erősen megosztja a franciákat: legtöbben a migráns-politikája miatt bírálják, de nagyon sok kritikát kap gazdaságpolitikája is (a melegházasság engedélyezéséről nem is beszélve). 

Francois Fillon (UMP)

A három hónap múlva esedékes választásokon a szocialisták három fő ellenfele: a jobboldali - konzervatív jogász és korábbi oktatási miniszter illetve kormányfő, Francois Fillon (az UMP élén), a szélsőjobbos, mereven bevándorlás-ellenes Marine Le Pen és a 39 éves balliberális pénzügyi szakember, Emmanuel Macron lesz. A 63 éves Fillon és a 49 éves Le Pen (aki Franciaország határozott asszonyának szerepében "tündököl" már évek óta) komolyan megszorongathatják a sokat bírált baloldali vezetést. A választás kimenetele pedig megjósolhatatlan, de inkább Fillon vagy Macron diadalát hozhatja. (Legalábbis Fillon / Macron kontra Le Pen "döntőre" számít a legtöbb szakértő. Félő, hogy a baloldali indulók közt "felaprózódik" majd szocialista szavazótábor.)

Marine Le Pen (Nemzeti Front)

Ami a németeket illeti: Angela Merkel 2000 óta vezeti a jobboldali, konzervatív-liberális Kereszténydemokrata Uniót, a CDU -t. A pártot kétségtelenül sikerre vitte, hiszen három ciklust vitt végig Németország kancellárjaként 2005 óta és ha győz 2017 szeptember 22-én, akkor ugyanúgy rekordot dönthet hivatali idejével, mint nálunk Orbán Viktor (aki 2018-as győzelme esetén - és új ciklusát kitöltve - beelőzi Tisza Kálmánt is.) Merkel gyermektelen, 63, éves és csak a politikának él. A 8 hónap múlva esedékes Bundestag választásokon úgy tűnik fő riválisa: Martin Schulz szociáldemokrata (SPD) politikus lesz (az Európai Parlament 29. elnöke), így nagy CDU - SPD küzdelem várható.

A szeptemberi választások két nagy riválisa: Merkel és Schulz

(Hozzátehetjük: a szociáldemokrata kihívó kiválasztása csak január 29-én lesz végleges és ebbe még Gerhard Schröder is beleszólhat, ha ő is "becsekkol" a választásokon való indulásba. Korábban egyébként Sigmar Gabriel neve is felmerült, Merkel lehetséges kihívójaként.) A két nagy német párt harcában harmadik esélyesként szólhat bele a jobboldali-nacionalista (radikális) és alig 4 éve alapított AFD (Alternatíva Németországért), mely leginkább a francia Le Pen -nel tartozik egy pártcsaládba. (Egyik vezetője szintén egy hölgy: Frauke Petry) A voksolás kimenetele Németországban is nehezen jósolható meg, de Merkel újabb győzelmét hangyányival több elemző érzi esélyesebbnek.

Frauke Petry (AFD)

Európa két legerősebb gazdaságú országának választásai alapvetően dönthetik el az EU és így az egész kontinens sőt a világ jövőjét is. Ha ugyanis a szélsőjobbos pártok győznek Franciaországban és Németországban is, akkor a republikánus-populista Donald Trump és a konzervatív-EU ellenes Theresa May mellett kialakuló nacionalista Nyugat-Európa alapjaiban rajzolhatják át a világ képét. (Orbán Viktor alighanem erre célzott, amikor nem régiben úgy fogalmazott: "2017 a lázadás éve lesz".) Szó se róla, egy ilyen fordulat gyökeresen átalakítaná (vagy megszüntetné) az Európai Uniót, a nagyobb országok migráns-politikát és Oroszország globális szerepét is. Vlagyimir Putyin 2000 óta "álmodozik" már egy ilyen felállásról. Amerikát egy oroszbarát populista vezeti, Nagy-Britannia kiválik az EU -ból (miközben külön-utas biztonságpolitikába kezd) és Németország illetve Franciaország szélsőjobbos-nacionalista, az oroszokkal szintén barátkozó és szintén összefogás ellenes pártok irányítása alatt áll. Szétesés mindenhol, miközben összefogás vagy egységes politika a láthatáron sincs. Kétségkívül eszményi helyzet Oroszország számára. 

Azért persze igencsak kérdéses mi lesz. Le Pen és  német AFD esélyei nem olyan kiemelkedőek egyelőre. De a világ figyelme akkor is a német illetve francia választásokra irányul idén. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mi történik majd. 

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, lájkolj bennünket a Facebook -on is.

2017.01.26.(20:10)

Donald Trump november kilencedikei megválasztásával új időszámítás kezdődhet az USA külpolitikájában. A 2008 óta hatalmon lévő Demokrata Pártnak búcsúznia kell korábbi vezető pozícióitól: az új elnök a republikánusok táborából kerül ki, a demokraták pedig mind a kongresszusban, mind a diplomáciai kulcspozíciókban kisebbségbe kerülnek majd. Ez azt is jelenti, hogy az új párt (és a körükből kikerülő új politikusi, tanácsadói réteg) már egészen más prioritások mentén irányíthatja Amerika külpolitikáját. Akár teljes fordulat is elképzelhető.

Kérdés, hogy a kampányban elhangzott két legfontosabb – és mellesleg egymással ellentétes – Trump-üzenet közül melyik lesz az erősebb: az „Amerikát naggyá tesszük” kijelentés – ami nyilván erőt felmutató, expanzív külpolitikát ígér - vagy a „csak magunkkal és saját érdekeinkkel törődünk” doktrina, mely viszont izolacionizmust feltételez. A kettő látszólag egyidejűleg is végrehajtható, valójában azonban egészen más politizálásról van szó. Míg az előbbi esetben az USA a Föld szinte minden konfliktusában és hatalmi játszmájában jelen kíván lenni – és ezekben az Obama-stábtól eltérően aktív szerepet vállal – addig az utóbbi esetben Amerika csak a számára közvetlenül fontos és neki hasznot hozó külpolitikai folyamatokkal foglalkozik, nem törődve például szövetségei körével és a hosszabb távú ügyekkel.

Ha az agresszív, „még nagyobbakká válunk” szlogen lesz a vezérfonal, akkor Washington bár követni fogja a demokraták „nyomvonalát” a mindenbe beleszólás elve mentén, csakhogy nem a higgadt nyomásgyakorlás fegyverével él majd (ahogyan Obamáék tették), hanem a rámenős, erőfelmutató beavatkozások eszközeit használja majd (aktív háborúk megvívásával). Ha viszont az izolacionista irány lesz a döntő, akkor az USA cserbenhagyja majd szövetségeseit, magára hagyja például a Baltikumot és Kelet-Európát is, hiszen tisztán anyagi alapon és rövidtávon gondolkodva bizony ráfizetés bennünket oltalmazni Oroszországgal szemben (márpedig Trump igazi üzletember, aki főleg a hasznot nézi mindenben). Az sem kizárt, hogy Trump kezdetben az egyik irányvonalat követi majd és idővel átvált a másik útra.

De nézzük, melyek azt az 5 fontos kulcs-konfliktust, melyekben lényeges lesz, Amerika új külpolitikája:

1.Elsőnek itt van Oroszország és Putyin kérdése. Nagy talány, hogy a Trump vezette új külpolitika valódi nagyhatalmi szereplőként fog e viselkedni Putyinnal szemben – megtorolva a rendszeres orosz túlkapásokat a Moszkvával szomszédos országokkal, a Baltikummal, Grúziával, Kaukázusi területekkel és főleg Ukrajnával kapcsolatban, illetve nem hagyva szó nélkül a folyamatos provokációkat (szándékos határsértéseket orosz vadászgépek és hajók által), és végül nem tűrve tovább az európai országok egy részében végrehajtott orosz manipulációkat az online médiafelületeken – .. VAGY .. mindezzel ellentétesen az izolacionizmust választva mindent ráhagynak majd Putyinra, mondván: nem az amerikaiak baja, ha az oroszok fél Európát és Ázsiát fenyegetik.

2.Szíria kérdése a második bizonytalanság. Egyelőre nem tudni, hogy az új Trump-kabinet mire készül Szíriában. Három eshetőség lehetséges: vagy izolacionista módon passzivitásba vonulnak, átengedve a teret Oroszországnak és a regionális szunnita hatalmaknak (Törökország, Szaúd-Arábia, Katar .. stb), a második verzió szerint még aktívabb beavatkozásra készülnek (nagyobb amerikai erőkkel lépnek fel a térségben), a harmadik lehetőség pedig, hogy az USA szíriai jelenléte olyán formát ölt majd (pl. jelentős szárazföldi seregtestek bevetésével), mely világpolitikai konfliktust generál az oroszokkal és a helyi nagyhatalmakkal. Mindhárom nagyon veszélyes lehet és mindhárom eltér az Obama kormányzat politikájától. A jelenlegei vezetés ugyanis mérsékelten van jelen a szíriai harcokban és csupán pénzzel, fegyverekkel és nagyon kis létszámú „tanácsadókkal” segíti az ISIS ellen küzdő kurdokat, irakiakat, szíriai felkelőket.

3.Kína ügye a harmadik nagy kérdés. Az ázsiai ország ugyanis évek óta világhatalomként viselkedik (tulajdonképpen az is), mely abban a tekintetben probléma, hogy például a Dél-kínai tengeren terjeszkedni próbál és katonailag Oroszországgal (a CSTO államokkal), gazdaságilag pedig a BRICS államokkal tartva helyezkedik szembe az Amerika vezette euro-atlanti tömörüléssel. Kényes a viszony tehát az USA és Kína közt, ami óriási körültekintést igényel(ne) az új amerikai vezetéstől.

4.Törökország és Irán kérdése a negyedik fontos téma. Ezek az államok évek óta helyi nagyhatalmak a Közel-Keleten, miközben vezetésük erőskezű diktátorok kezében összpontosul. Törökország ugyan NATO tag, de Erdogan teljesen önállóan cselekszik külpolitikájában és bár nyilvános tetteit, nyilatkozatait tekintve ISIS ellenes, valójában a kurdok elleni fellépés a legfőbb prioritás a számára. Irán kiegyezett a világ vezető államaival, beindítva atomprogramját (megígérve, hogy nem készít atomfegyvereket), de eközben a Közel-Kelet vezető nagyhatalma szeretne lenni és mindenhol beavatkozik a szunnita hatalmak ellen. Az USA mind a törökök, mind az irániak esetében dönthet úgy, hogy rájuk hagy mindent, de megteheti azt is, hogy körmükre nézve korlátozza agressziójukat.

5.Ukrajan, Baltikum és Kelet-Európa kérdése az ötödik lényeges elem a külpolitikát tekintve. A felsorolt térségek jelenleg a nyugati és keleti érdekszférák határán fekszenek: Ukrajna még nem tagja a NATO nak (és EU-nak) de szeretne csatlakozni ezekhez a szervezetekhez (amit Moszkva mindenáron próbál megakadályozni), Kelet-Európa és a Baltikum meg a NATO –hoz tartozik ugyan, de orosz fenyegetettségben él és területein az orosz titkosszolgálatok manipulálják a lakosságot. Ez a bizonyos manipulálás jelenleg három módon zajlik: részint bizonyos helyi, (többnyire szélsőjobbos) pártok támogatásával, részint bizonyos honlapok működtetésével (melyekről első pillantásra nem tudni, hogy orosz propagandát közvetítenek), részint pedig az orosz (kenő)pénzek és törvényes befektetések megfelelő helyekre irányításával. (Röviden: beszervezés, trollkodás, felvásárlás). Az USA hagyhatja, hogy tovább menjen az orosz beavatkozás a felsorolt módokon (izolacionizmus), vagy megteheti, hogy időről-időre megpróbálja fékezni azt (ahogy Obamáék teszik), végül: teljes mértékben szembe is szállhat minden ilyen irányú törekvéssel.

Öt lényeges külpolitikai kérdés, melyekre Amerikának választ kellene adnia. Ám jelenleg nem tudni, hogy az új, Donald Trump vezette kabinet mire készül pontosan. Ha a kampányban elhangzott „csak magunkkal törődünk” elvet követik (ahogyan több Kelet európai ország vezetése is reméli), akkor intenzívebb orosz előretörés jöhet, miközben a Közel-Keleten megerősödnek a helyi érdekek. Ha viszont Trump Amerikát valódi (és első számú) nagyhatalomként szeretné pozicionálni, akkor sokkal intenzívebb külpolitikába kezdhet, ami ha hozzá nem értéssel párosul, akkor nagyon komoly veszélyforrása lehet a világbékének.

Végül nem szabad elfelejtenünk, hogy Trump támogatói közt ott a fegyvergyárosok lobbija, akik nem éppen a békében érdekeltek, hanem sokkal inkább a kiélezett, nagy nemzetközi konfliktusokban és háborúkban melyekre hivatkozva az amerikai kongresszus később nagy fegyvergyártásokat rendelhet el (nyilván tőlük). Ez olyasmi, ami komoly aggodalomra adhat okot. 

Harmat Árpád Péter

Ha érdekesnek találtad, keress bennünket a Facebook -on is!

2016.11.12.(10:22)

Az NBC amerikai hírügynökség szerint az FBI Nemzeti Terrorellenes Központja (NCTC) egy sajátos jelentést küldött a Fehér Háznak, melyben az ISIS világméretű terjeszkedését szemlélteti. A térkép nyilvánosságra került, és nagyon jól látható rajta, hogy az Iszlám Állam mintegy 18 országban vetette már meg a lábát. Hét afrikai ország mellett, az Arab-félszigeten, a Közel-Kelet államaiban, a Kaukázusban, Afganisztánban, Pakisztánban, illetve Bangladesben, Indonéziában (a Föld legnépesebb muszlim országában) és a Fülöp-szigeteken van működőképes sejtjük vagy bázisuk.

Érdekes biztonságpolitikai felvetés, hogy mi történne az 1991 után kialakult (a Szovjetunió felbomlásával létrejött) egypólusú világrenddel, ha a Föld legnagyobb területű országa katonai szövetségre lépne bolygónk legnépesebb államával? Már csak azért is érdemes ezen elgondolkodni, mert az egésznek van némi realitása. Ezt bizonyítja az utóbbi idők két eseménye is: a Dél-kínai tengeren kialakult válság kapcsán közzétett kínai nyilatkozatok (melyek amerikai beavatkozások esetére orosz-kínai ellenlépéssel fenyegettek) és a II. világháború befejezésének évfordulóin megtartott erődemonstráló katonai felvonulások (melyeken Moszkvában a kínai hadsereg egységei együtt meneteltek az oroszokkal). Mindkét említett esemény előrevetíti annak "veszélyét" hogy egy nagyobb nemzetközi válság katonai szövetségbe kovácsolhatja Kínát és Oroszországot, mely a Föld második és harmadik legnagyobb hadseregét állíthatja szembe a NATO -val. 

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Putyin ugyanis teljesen új külpolitikába kezdett hatalomra kerülésekor, mely politika szakított Borisz Jelcin korábbi, nyugattal együttműködő hozzáállásával. Az új moszkvai vezető egyértelművé tette: célja újra nagyhatalommá tenni Oroszországot, mely egyrészt keményen őrzi érdekszféráját (CSTO országok + Ukrajna), másrészt minden szempontból független az EU és a NATO "fémjelezte" politikai-gazdasági-katonai pólustól, harmadrészt pedig hadereje a második legnagyobb a földgolyón. A három tényező (érdekszféra, függetlenség, katonai erő) Putyin szerint szavatolják hazája világhatalmi státuszát, mégpedig második helyen, rögtön az USA után (Kínával versengve).

Bár 2014 nyara óta az Iszlám Állam szinte folyamatosan a nemzetközi média-figyelem középpontjában áll, és az ISIS katonai akcióival kapcsolatos hadijelentések jelenleg is mindennaposak a nagy TV társaságok és újságok felületein (CNN, BBC, The Guardian … stb) nem árt tisztában lennünk vele, hogy a Közel-keleti konfliktus méreteit tekintve semmiképp sem sorolható a világtörténelem nagy (vagy akár csak közepesnek mondható) háborúi közé.

A hidegháború 1989/90 -es lezárulásakor véget ért a bipoláris világrend hidegháborús korszaka. A két nagyhatalom versengésére épülő, 44 éven keresztül fennálló rendszer az egyik nagyhatalom megszűnésével gyakorlatilag felbomlott. A Szovjetunió 1991 december 25-én, katonai szövetsége (Varsói Szerződés) pedig 1991 február 25-én szűnt meg. Ezzel 1990-ben egy új biztonságpolitikai korszak vette kezdetét, mely egy 10 éves átmeneti időszakkal (1990 és 2001 között) nyitotta meg az új világrendet. Ebben az évtizedben a hadseregek szerepe jelentősen mérséklődött.  Ekkoriban úgy tűnt ugyanis, hogy az USA és szövetségi rendszere, a NATO komolyabb ellenfél nélkül marad. Nem volt szükség tehát a nyugati hadseregek fejlesztésére. Oroszországban ez volt a Jelcin-korszak, mely sokkal inkább a hatalmas állam útkereséséről, mintsem hadseregének fejlesztéséről szólt. Moszkva nem is költött fegyver arzenáljára, így hadereje korszerűtlenné vált és jelentősen meggyengült. A nagy és középhatalmak számára a 90 -es évek takarékra kapcsolták a haderőfejlesztéseket, a CSTO (Oroszország vezette 6 tagú katonai szövetség) és a NATO egyaránt „visszavett” a katonai kiadásokból.

Körülbelül 5 hónapja bombázza már Oroszország szakadatlanul a szíriai területeket. Mára több várost szinte földig romboltak, például a libanoni határ közelében fekvő Homsban egyetlen épen maradt lakóház sem maradt. Moszkva beavatkozása ugyanakkor jelentősen átrendezte a térségbeli erőviszonyokat is: egyrészt a korábbi három főszereplő helyett ma már hatpólusúvá változott a válságzóna konfliktusrendszere, másrészt Putyinnak köszönhetően a szíriai kormányerők jelentősen megerősödtek.

Ahogyan erről december elején már írtunk, a szíriai térség és az Iszlám Állam jelenlegi formájában történő fennmaradása több nagyhatalomnak is érdeke. Vlagyimir Putyin például pontosan tudja, hogy ha rendeződnének a viszonyok Szíriában és szabad választásokat írnának ki, akkor a lakosság 10% -a által támogatott pártfogoltja, Bassár el-Aszad egész biztosan veszítene. (Már ha tiszták lennének azok a bizonyos választások.) Márpedig, ha Aszad bukik, akkor elég valószínű, hogy a szíriai orosz támaszpontokon is megkezdhetik a pakolást. Ez nagy visszaszorulás volna Moszkva számára és éppen ellentétes expanzív jellegű külpolitikai törekvéseikkel.