A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Putyin ugyanis teljesen új külpolitikába kezdett hatalomra kerülésekor, mely politika szakított Borisz Jelcin korábbi, nyugattal együttműködő hozzáállásával. Az új moszkvai vezető egyértelművé tette: célja újra nagyhatalommá tenni Oroszországot, mely egyrészt keményen őrzi érdekszféráját (CSTO országok + Ukrajna), másrészt minden szempontból független az EU és a NATO "fémjelezte" politikai-gazdasági-katonai pólustól, harmadrészt pedig hadereje a második legnagyobb a földgolyón. A három tényező (érdekszféra, függetlenség, katonai erő) Putyin szerint szavatolják hazája világhatalmi státuszát, mégpedig második helyen, rögtön az USA után (Kínával versengve).
Az orosz vezető álláspontja azonban csak részben állja meg a helyét (főleg ha a világ többi országának politikájával ütköztetjük). Amiben Putyinnak részigazsága van az az, hogy Oroszország katonai erejétől és energia-tartalékaitól (pl. földgáz, kőolaj) valóban tart a világ. Senki nem akar atomháborút egy megalomán diktátorral, ahogyan azt sem szeretné senki (főleg Európában), hogy az orosz földgáz (és kőolaj) ellátás akadozni kezdjen (vagy elapadjon). Németország például nagyon jelentős mértékben van kiszolgáltatva az orosz energiaellátásnak. Vagyis ezek a dolgok (az atom és a gáz) komoly ütőkártyák Putyin kezében. Ezt mindenki elismeri ma már. Ám ez ettől még nem igazi függetlenség és nem is valódi hatalom. Ebben téved például a moszkvai vezető.
Ami most zajlik a világ három nagy hatalmi központja között, az részben versengés, részben elbeszélés egymás mellett. Az Euroatlanti tömb (EU + NATO), az orosz érdekszféra (CSTO + Oroszországtól függő országok) és Kína (önmagában) a három legjelentősebb hatalomkoncentráció a Földön. (Melyek mellett feljövőben vannak már a nacionalizmust és dezintegrációt követő " új utas" államok is.)
Ami az egymás melletti elbeszélést illeti: Oroszország (és az álláspontját elfogadó országok) szentül hiszik, hogy a NATO agresszív módon ellenük szervezkedik, amikor intenzív fegyverkezést folytat, hadgyakorlatokat tart és egyre több európai államot vesz fel tagságába (legutoljára például Montenegrót). Ezzel mintegy közelebb "lopakszik" az orosz határokhoz, amivel megszegi az 1997-es NATO-Oroszország alapszerződést és azon hidegháborút lezáró ígéretét: mely szerint nem bővíti területeit Moszkva rovására. (Az említett alapszerződés szerint a felek vállalják, hogy nem telepítenek állandó és jelentős katonai erőt a másik fél területével határos térségbe.)
Az euroatlanti álláspont viszont ennek éppen az ellenkezője, Washington és Brüsszel szerint: maguk a Kelet-európai államok kérik a NATO csatlakozásukat, mert félnek Oroszország agressziójától. Ami meg a fegyverkezést illeti: éppen Oroszország költi egyre nagyobb GDP hányadát új fegyverek kifejlesztésére (pl. Szuhoj T-50 vadászgép, Armata tank ... stb) és éppen az oroszok provokálnak például Anglia határainál és éppen ők repülnek szándékosan közel amerikai hajókhoz (nemzetközi régiókban) tesztelve a nyugati reagálásokat.
Tegyük hozzá, hogy a nyugati álláspont azért nem éppen alaptalan. A Baltikumi kisállamok (Észtország, Lettország, Litvánia) az orosz medve orra előtt, Putyin közvetlen szomszédságában, karnyújtásnyira az orosz hadosztályoktól joggal tartanak Moszkvától, ha arra gondolnak, hogy oroszok
- 80-as évekbeli afganisztáni inváziója
- 90-es évekbeli csecsenek elleni támadásai
- 2008-as Grúzia elleni háborúja
- 2014-es krími offenzívája
- 2014 óta tartó ukrajnai beavatkozása
hogyan végződött, felidézve, hogy milyen az, amikor Moszkva harcba küldi csapatait egy szomszédos kisállam "észhez térítése" céljából. Az egymás mellett elbeszélés egyre durvább, főleg mióta például Gorbacsov is a NATO ellen uszít Moszkvában. Fokozza az oroszok frusztrációját az is, hogy az USA idén befejezte a lengyel - román rakétavédelmi rendszert, mely Washington szerint segít megvédeni Európát egy esetleges keletről érkező rakétatámadástól. Persze Moszkva fenyegetésnek tartja a rendszert, mely szerintük éppúgy szolgálhat támadó, mint védelmi célokat. Az orosz elnöki szóvivő, Dimitrij Peszkov így fogalmazott:
" ... Kezdettől fogva mondjuk (...), a szakértők úgy vélik, és nekünk is meggyőződésünk, hogy a rakétavédelmi rendszer telepítése önmagában fenyegetést jelent az Oroszországi Föderáció biztonságára."
Ugyanakkor az is igaz - minden pánikkeltő, oroszbarát médium közlése dacára - hogy az USA és szövetségeseik valójában (rakétarendszer ide vagy oda) elenyésző mennyiségű haderőt és haditechnikát állomásoztatnak Kelet-Európában. Ez a haderő képtelen lenne megvédeni a térséget egy esetleges orosz támadástól. Ezt Ben Hodges tábornok ismerte be a Die Zeit -nak a napokban. A világ legnagyobb hadseregeinek ütőképességéről már korábban írtunk.
Az is tény, hogy az olajár alacsonyan tartása, a Moszkva elleni gazdasági embargó, az oroszok krími és Kelet-Ukrajnai jelenléte, az iráni atomprogram orosz támogatása, Szíria, a menekült-helyzet és a Snowden-ügy mellett a rakétarendszer és a NATO "terjeszkedés" hab a tortán, ahhoz, hogy új "hidegháborúról" beszélhessünk.
A világ figyelme egyre inkább a három legjelentősebb válságövezet felé fordul, górcső alá kerül a NATO - orosz viszály mellett a Kína körüli válság (Dél-kínai tenger felségvizeinek vitája) és a Közel-kelet kérdése is. Ám az az idő sincs már messze, amikor a három veszélyzóna egységes összefüggésrendszerbe kerülve globális problémává növi ki magát.