A hidegháború 1989/90 -es lezárulásakor véget ért a bipoláris világrend hidegháborús korszaka. A két nagyhatalom versengésére épülő, 44 éven keresztül fennálló rendszer az egyik nagyhatalom megszűnésével gyakorlatilag felbomlott. A Szovjetunió 1991 december 25-én, katonai szövetsége (Varsói Szerződés) pedig 1991 február 25-én szűnt meg. Ezzel 1990-ben egy új biztonságpolitikai korszak vette kezdetét, mely egy 10 éves átmeneti időszakkal (1990 és 2001 között) nyitotta meg az új világrendet. Ebben az évtizedben a hadseregek szerepe jelentősen mérséklődött.  Ekkoriban úgy tűnt ugyanis, hogy az USA és szövetségi rendszere, a NATO komolyabb ellenfél nélkül marad. Nem volt szükség tehát a nyugati hadseregek fejlesztésére. Oroszországban ez volt a Jelcin-korszak, mely sokkal inkább a hatalmas állam útkereséséről, mintsem hadseregének fejlesztéséről szólt. Moszkva nem is költött fegyver arzenáljára, így hadereje korszerűtlenné vált és jelentősen meggyengült. A nagy és középhatalmak számára a 90 -es évek takarékra kapcsolták a haderőfejlesztéseket, a CSTO (Oroszország vezette 6 tagú katonai szövetség) és a NATO egyaránt „visszavett” a katonai kiadásokból.

A legújabb orosz "szupertankok"

Aztán jött az 2000-2001 es esztendő, mely két óriási változást is hozott: egyrészt Oroszországban Jelcin helyét átvette egy új, energikus vezető: Vlagyimir Putyin, aki feltámasztotta Oroszország világhatalmi igényeit, másrészt a WTC ikertornyok lerombolásával (2011.09.11) az USA doktrínát váltott, és mint egyetlen szuperhatalom újra első helyre tette haderőfejlesztésének ügyét. A 2001 utáni korszakban kiéleződtek mind az amerikai – orosz, mind a keresztény – muszlim ellentétek, így a világ biztonságpolitikai szakértői „új hidegháborút” emlegettek. A kifejezés helytállónak tűnik, hiszen az orosz – amerikai viszony valóban mélyponton van, jelentős kihatással az arab-térségre. A Snowden-ügy, a Krím félsziget 2014-es orosz megszállása, Ukrajna kérdése, a Kelet-európai NATO rakétavédelmi rendszer létrehozása és Szíria ügye mind-mind fagyossá teszik a két nagyhatalom viszonyát. Amellett az arab térség feszültségei (szíriai háború), a migráns-válság és a NATO számára kockázatot jelentő Orosz – Kínai – Iráni, sőt más államokra is kiterjedő kapcsolatépítések egyre inkább elmérgesítik a nagyhatalmi ellentéteket.

Az új hidegháború mindenhol átértékelte a katonai kiadások fontosságát. A két legnagyobb katonai szövetség, a NATO és CSTO újra nagyarányú haderőfejlesztésekbe kezdett. Oroszország a világ második legnagyobb fegyverexportőre lett és Anatolij Szergyukov 2007-ben kezdődő hadügyminiszteri időszakával beindult az orosz hadsereg teljes megújításának programja is. Később, Szergyukov kényszerleváltását követően, 2012 -től Szergej Sojgu vette át az orosz védelmi minisztériumot és a haderőfejlesztés még magasabb „fordulatra” kapcsolt. Az orosz fegyvergyárak és tervezőirodák kifejlesztették a T-90 es és T-14 -es (Armata) harckocsikat és hamarosan hadrendbe áll egy új orosz vadászgép is a PAK-FA Szuhoj T-50 (sok más haditechnikai újítás mellett). Megkezdődött a flotta modernizálása is és újra beindult az orosz űrprogram. Bár időközben az olajárzuhanás és a krími orosz megszállás miatti nemzetközi embargó bedöntötte az orosz gazdaságot, a 2014 előtti lendület még mindig előrefelé viszi a hadsereget. Mivel Putyin egészen az idei évig évről-évre növelni tudta a hadseregre fordítandó GDP hányadot, sokáig kompenzálni tudta az általános visszaesést. (Később, 2015 –ben és 2016-ban ez a tendencia megtorpant, és Moszkva kénytelen lett némileg visszafogni a katonai kiadásokat. A helyzetet azonban Putyin nyilvánvalóan átmenetinek tekinti.)

Napjainkban érezhető tendencia, hogy a világ országai egyre többet fordítanak hadseregeikre. Oroszország világhatalom kíván maradni, amihez hadseregét használja fel. Fegyverzet-fejlesztéseivel egyre több országot tud modern haditechnikai eszközökkel ellátni, így hadiipara ma már nem csak kiadásokat, de jelentős bevételi forrást is jelent számára. Ütőképes hadseregével és legnagyobb atom-arzenáljával (melyek egyaránt fenyegetést jelentenek Európára és Észak-Amerikára nézve) le tud nyomni olyanokat is a nyugati országok torkán, mint például a Krím jogtalan megszállása, vagy Ukrajna destabilizálása. Az USA egyetlen igazi szuperhatalomként a világ minden pontján jelen kíván lenni, Kína pedig afféle harmadik pólusként definiálja már magát. (Terjeszkedése a Dél-kínai-tengeren a legszembeötlőbb.)

Ha az említett három legnagyobb hadsereget vizsgáljuk – mondjuk a vadászgépek, harckocsik és támadó helikopterek terén – akkor a globalfirepower.com adatai alapján, a vadászgép-állomány terén az oroszok lemaradásban vannak, ám a harckocsik és helikopterek számát tekintve kiegyenlítettebb a helyzet. (Vadászgépek: USA: 2308 db, Kína: 1230 db, Oroszország: 751 db; helikopterek száma: USA: 957 db, Oroszország: 478 db, Kína: 200 db, harckocsik: Oroszország: 15 398 db, Kína: 9150 db, USA: 8848 db.) A többi fegyvernemet tekintve az anyahajók terén jelentősek a különbségek, hiszen míg az USA 12 repülőgép-hordozót és 7 helikopter hordozót tart fenn, addig Kína és Oroszország „beéri” egy-egy anyahajóval is.

A három nagyhatalom fokozódó fegyverkezése maga után húzza szövetségi rendszereiket is: a NATO többi 27 államára Washington gyakorol nyomást, hogy elérje: legalább GDP –jük 2% -át fordítsák haderőfejlesztésekre. India és Pakisztán nem maradhat le Kínától, ráadásul sok évtizedes vallás- és határvitáik miatt folyamatosan fegyverkezniük kell (főként egymás ellen). Irán a muszlim világ vezetője kíván lenni, amihez erős hadseregre van szüksége, Szaúd-Arábia az Iránnal való rivalizálása miatt fegyverkezik, Izrael a környező arab államok miatt tartja fenn jelentékeny hadi potenciálját, Törökország pedig a kurd fenyegetés miatt növeli folyamatosan katonai jelenlétét. Elmondható, hogy így vagy úgy de a legtöbb ország napjainkban fokozottan fegyverkezik, vagy legalábbis fejleszti haderejét. Persze vannak kivételek is, ilyen Magyarország.

Hazánk katonai ereje a legcsekélyebbek közé tartozik Európában. Az alig 25 ezer katonát számláló állomány a legkisebbek egyike, ám a legnagyobb baj nem is a létszámmal, hanem a felszereltséggel van. Alig 32 db használható harckocsival (T-72M1) és mindössze 11 db vadászgéppel rendelkezünk (Gripen). A Dunától keletre gyakorlatilag nincsenek magyar harckocsik egyetlen laktanyában sem, és csupán a BTR-80 –as szállítójárművekre alapozott a védelmünk. Összehasonlításképp, a velünk nagyjából azonos méretű és lakosságú Csehország 123 db, Szerbia 225 db harckocsit tart hadrendben, a kétszer akkora Románia pedig 875 harckocsival rendelkezik. (De még a fél Magyarországnyi Horvátország is 72 db tankot birtokol.) Jelentős a lemaradásunk helikopterek, és más modern haditechnikai eszközök terén is.

Összességében elmondható, hogy világunk egy új és veszélyekkel teli biztonságpolitikai korszakba lépett. Számtalan törésvonal észlelhető vallási okok mentén és újra megjelent a kelet – nyugat ellentét is az orosz-amerikai viták kapcsán. A hadseregek szerepe újra megnövekedett és a helyi, sőt globális háborúk veszélye is megjelent.