Világpolitika, diplomácia, biztonságpolitika, nemzetközi folyamatok, külpolitika

Egy új biztonságpolitikai korszak hajnalán élünk [2.]

2014. július 31. - Harmat Árpád Péter

uj_korszak.jpgA világtörténelem korszakokra bontható, és nem csupán a „klasszikus” őskor, ókor, középkor, újkor, legújabbkor felosztás szerint, hanem a XX. és XXI századot tekintve biztonságpolitikai szempontból is. Ha ez utóbbit nézzük, akkor a XX század első fele „a világ újrafelosztása” címkét, míg második fele a „hidegháború” megnevezést kapná. Nyilván az újrafelosztási szakaszba esik a két legnagyobb világégés (1914-1918 illetve 1939-1945), míg a hidegháborús szakaszba a két nagyhatalmi tömb – az USA szövetségi rendszere (NATO) és a Szovjetunió szövetségi rendszere (Varsói Szerződés) - közti fél évszázados küzdelem tartozik.

Persze ide sorolhatóak még a hidegháború egyéb háborús válságai is 1947 és 1991 közt, melyek mind a fő konfliktusból vezethetőek le, így például az 1949 –es berlini válság, az 1950-53 közti koreai háború, az 1956-os szuezi válság, az arab izraeli háborúk 1948 és 1975 közt (szám szerint öt), az 1962-es kubai rakétaválság, az 1955-1975 közt zajló vietnámi háború, az 1979-es iráni válság, az 1975/76 -os angolai polgárháború, 1979-1989 közt zajló afganisztáni orosz intervenció és például az 1983-as nicaraguai polgárháború. Ám a hidegháború 1991 december 25 –én véget ért a Szovjetunió felbomlásával. A hajdan óriási szovjet birodalom 15 önálló államra esett szét (Oroszország, Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Észtország, Lettország, Litvánia), melyek egy része minden szempontból elkülönült Moszkvától.

Gyakorlatilag 1991 –től egy úgynevezett „átmeneti időszak” vette kezdetét, melyben a régi, bipoláris világrend két tagja (az USA és Oroszország) az újonnan megjelenő kihívások megoldási kísérleteivel volt elfoglalva. A globalizáció okozta feszültségek, illetve a muszlim és más fejlődő országokból kiinduló problémák - pl. terrorizmus, iszlám-fundamentalizmus, vallásháborúk, túlnépesedés, éhezés, járványok -, illetve Kína gazdasági-katonai nagyhatalommá válása alkották a megoldásra váró feladataik listáját. Mindehhez Oroszország szempontjából egy egész sor egyéb probléma is társult, például saját gazdasági gondjainak megoldása, a volt szovjet-tagköztársaságok Moszkvától függő helyzetének megtartása és a rivális gazdasági nagyhatalmakkal (EU, USA, Kína) szemben megteremthető versenyhelyzet megőrzése. A 90 –es években mind az amerikaiak mind az oroszok nagy elszántsággal láttak neki gondjaik megoldásának. Moszkvában ez volt a Jelcin-korszak 1991-1999 közt, Amerikában pedig a Bush-Clinton „éra” 1989-től egészen 2001 –ig.

wtc.jpgAztán jött 2001 szeptember 11., amikor is a New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyaiba két repülőgép csapódott be, mintegy háromezer embert megölve. A két épület alig két órán belül összeomlott, további házakat összedőlését okozva. A harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint a terroristák a Fehér Házba irányították volna, de az utasok visszafoglalták, azonban már nem tudták megmenteni a lezuhanásról, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze 15 percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat. A terrorakció folyamán a géprablókkal együtt összesen 3031 ember vesztette életét. A világ megdöbbent. Ez volt az a pont, amikor mind az USA, mind pedig Oroszország ráébredt arra, hogy a világtörténelem egy teljesen új szakaszához érkezett. Már nem "csupán" a főellenségnek tartott másik hatalmi tömb tud megrendítő csapást mérni rájuk, hanem az új "politikai szereplők" teljesen új harcmodora (terrorizmus kiszélesedése) is éppen akkora veszélyforrást jelenthet.

Biztonságpolitikai szempontból eljött a tripoláris világrend korszaka, melyben az USA - EU körül létrejött gazdasági-katonai szövetség mellett két másik tömörülés is független hatalomként jelent meg. Az egyik az említett gazdasági összefogástól függetlenül is sikeres államokat, legfőképpen Kínát és Oroszországot tartalmazza, míg a másik az USA –val (és szövetségeseivel) szemben harcot indító, iszlamista és diktatórikus berendezkedésű országokat tömöríti. Így tehát a napjainkra kialakult három hatalmi pólus a következő:

  1. Az USA és az Európai Unió tagállamai
  2. Független gazdasági nagyhatalmak (pl. Kína, Oroszország, India)
  3. Nyugat-ellenes és/vagy iszlamista államok

A három tömb viszonyrendszere alapjaiban határozza meg a világ biztonságpolitikai helyzetét. Már rég nem arról van szó, mint 1947 és 1991 közt, amikor a Föld két nagyhatalmi rendszere versengett egymással a fegyverkezés, gazdasági teljesítőképesség, illetve expanzió területein, a „harmadik világ” háttérbe szorult passzivitása mellett. Itt már egy sokkal bonyolultabb viszonyrendszer megszületésének lehetünk tanúi.

Az új világberendezkedésre mind az USA, mind pedig Oroszország eltérő válaszokat adott! Amerika először a WTC elleni támadást akarta megtorolni, így az akció végrehajtásával vádolt Al-Kaidát (és Oszama bin Ladent) támogató Afganisztánra és Irakra sújtott le. Moszkva pedig a putyini agresszív expanziós politikát választotta. Washington 2001 –ben megindította afganisztáni háborúját a tálibok ellen, majd 2003-2011 közt Irakban vívott megszálló harcokat. Mindkettő kudarcokat hozott számára, így katonai doktrinájának teljes átalakítására kényszerült. Ebben a gyors reagálású erők fejlesztése és a hatékonyabb kémtevékenységek kifejlesztése (Bin Laden elfogása – 2011 május 2 –án) játszotta a főszerepet. Oroszország a régi tagköztársaságainak függésben tartásáért kezdett háborúkat például Grúziában, Csecsenföldön és jelenleg Ukrajnában, de „ő” sem járt túl nagy sikerrel, lévén most az egész nyugati világ ellene fordult.

A második pólus

Az új, hárompólusú világrendben az EU és az USA, illetve a velük szoros partnerségi kapcsolatokat ápoló országok mellett olyan államok is bizonyítani tudták sikerességüket, melyek megőrizték gazdasági függetlenségüket. Ide tartozik például Kína, mely ahelyett hogy az USA szimpla felvevőpiacává változott volna, az egész világ hitelezője lett. A kínai tőke, ma szinte mindenhol jelen van, gazdasága a leginkább fejlődőképesebbek egyike. Oroszország szintén független gazdasági nagyhatalom tudott maradni, mely ugyan küzdelemre szorul önállósága megtartásáért (főleg napjainkban, amikor az ukrajnai helyzet miatt a nyugati országok gazdasági szankciókkal próbálják sújtani), ám párhuzamosan létező nagyhatalmi státusza így sem kérdéses. És persze ott vannak még mindazon országok is, melyek önerőből szintén képesek voltak megerősödni, mégpedig az amerikai – nyugat-európai befolyástól függetlenül (pl. India, Dél-Korea, Szingapúr, Brazília). Ők mindannyian – Kína, Oroszország és a többi feltörekvő gazdasági hatalom – egy erős második pólust alkotnak, az USA - EU féle tömb mellett.

A második pólus országainak egy része 2006-ban saját gazdasági szövetséget hozott létre BRICS néven (Brazil, Russia, India, China, South-Africa) a tagországok kezdőbetűiből létrehozva elnevezésüket. Első csúcstalálkozójuk 2009-ben volt. Az öt BRICS ország együttes GDP-je a világ GDP-jének 20%-át, népessége pedig a Föld népességének 40% -át teszi ki. Utoljára Dél-Afrika csatlakozott a szervezethez 2010-ben. Az összefogás kifejezetten gazdasági jellegű (saját fejlesztési bankkal is rendelkezik), katonai kérdésekben nincs köztük együttműködés. (Bár Oroszország jelentős mértékben támogatja az indiai hadi-fejlesztéseket.) A BRICS tagországokat ma már egyre többször emlegetik az USA és EU körül kialakult szervezetek vetélytársaiként. Ugyanakkor tény: az egyéb második pólusbeli országok jelentős része politikai berendezkedések terén meglehetősen labilis. Bizonyos ide tartozó államok antidemokratikusak (lásd: Kínában még ma is egypártrendszer van), ám bizonyították, hogy az Amerika uralta gazdasági-katonai szövetségektől függetlenül is erősek tudnak maradni. Nem véletlen, hogy ma több ország is közeledni próbál ezen államokhoz. (Lásd: hivatalos magyar külpolitikai irány, Orbán Viktor 2014 július 26 -án elmondott tusnádfürdői beszéde alapján)

A harmadik pólus

És most nézzük azt a bizonyos harmadik pólust, mely a WTC tornyok lerombolása óta, akkora gondot okoz a fejlett világnak. Ide sorolhatóak az iszlamista országok, illetve Észak-Korea, és az egyéb nyugat-ellenes diktatúrák (Kuba, Vietnám … stb). Ebben a táborban az iszlamista államok képviselik a legjelentősebb erőt, mégpedig egy hármas szerkezet mentén: egyes országok politikai-gazdasági-katonai súlya miatt, egyes szervezetek befolyása miatt és bizonyos független nagyhatalmakkal történő kapcsolatépítések miatt. Nézzük sorban.

iszlam.jpg

Az iszlamista államok közt kiemelkedik Irán, mely a muszlim világon belül évtizedek óta törekszik vezető szerepre. (A fő gondja ezzel kapcsolatban az, hogy síita, vagyis lakosságának vallása az iszlámon belül a kisebbséghez tartozik.) A másik két kiemelkedő iszlamista ország: Egyiptom és Szaud-Arábia. Szunniták, vagyis vezetésüket elfogadná a muszlim világközösség, de számtalan problémával küzdenek, melyek közül az egyik legjelentősebb, hogy több ponton összefonódnak amerikai érdekeltségekkel. (Szaud-Arábia olaját az USA vásárolja fel, így „teljes függetlenségről” nem beszélhetünk a szaudiakat illetően.) Ugyanakkor vallási szempontból Szaud-Arábia a legjelentősebb ország a Közel-Keleten, hiszen területén fekszik az iszlám két legszentebb városa: Mekka és Medina. Egyiptom labilis belpolitikai helyzetben van, bár kétségtelenül a legnagyobb és legjelentősebb arab állam.

iszlam2.jpg

Az említett hármas szerkezet második részét a különböző iszlamista szervezetek alkotják. Ezek közül néhány önmagában is nagyhatalom, mert saját pénzforrásokkal rendelkezik és országokon átívelő hatalmat képvisel. Ilyen az Al-Kaida, a néhány hónapja megalakult ILIÁ (Iszlám Kalifátus) és még számtalan fundamentalista szervezet: például a Tálib Mozgalom (Afganisztánban) az Al-Shabaab (Szomáliában), a Boko Haram, (Nigériában) a Hamasz (Gázában és Ciszjordániában), a Hezbollah (Libanonban és Szíriában) és a Anszár Beit al-Makdisz (Egyiptomban). /Ezekről bővebben: itt/ Az említett szervezetek többféle célból jöttek létre, ám három célkitűzés mindegyiküknél azonos, mégpedig: az iszlám terjesztése, a nyugati - legfőképp amerikai - befolyás csökkentése (gazdasági-kulturális-katonai téren), és végül az Izrael ellenesség. Mivel mindhárom célt erőszakos eszközökkel próbálják meg elérni, ezért a nyugati kormányok (illetve közvélemény) "terrorista" szervezeteknek tartja mindegyiküket. (Tegyük hozzá: joggal) Önállóságukat tekintve kiemelhető, hogy a jelentősebb iszlamista hálózatok több forrásból is bevételekhez jutnak: például kapnak támogatásokat különféle külső országoktól, rendelkeznek saját forrásokkal (kábítószer és fegyver kereskedelem), pénzhez jutnak erőszakos akciókból (emberrablások, zsoldos akciók), sőt adakozó muszlim mecénások is gyakran vállalják szponzorálásukat (katari, bahreini, dubai -i adományok). Szervezeteik részben vagy teljesen önálló vezetéssel rendelkezve saját „külpolitikát” folytatnak, maguk alkotják meg céljaikat - programjaikat, önállóan nevezik meg ellenségeiket és tervezik meg illetve hajtják végre támadó akcióikat. Persze a támogatóknak mindig jelentős a befolyásuk, így például a Hamaszt és Hezbollahot egyaránt pénzelő Irán, mindkét szervezet "működését" irányítani tudja a háttérből.

Végül néhány szó az iszlamista tömb hármas hatalmi szerkezetének harmadik száláról, mely a független gazdasági hatalmakkal való összefonódást jelenti. Ide tartozik a Kína és Oroszország nyújtotta támogatások rendszere az iszlamista országok (és szervezetek) felé. Első helyen említendő az Irán – Oroszország közt „működő” partnerség, melyben Moszkva a perzsa atom-programot segíti (pénzzel, technikával és személyzettel). Második helyre tehető a közel-keleti orosz jelenlét, például a szíriai polgárháborúban és közvetett módon a térség egyéb régióiban. Harmadik helyen pedig Kína szerepét emelném ki, mely elsősorban az ázsiai ország tőkéjének megjelenését jelenti a Közel-Keleten.

Összegzés

Az 1947 és 1991 közti bipoláris világrendet előbb egy átmeneti időszak, majd 2001 –ben egy teljesen új, hárompólusú (tripoláris) világrend váltotta fel. Ebben a hidegháború győztesének tartott nyugati (USA-EU) szövetség mellett két másik pólus is megjelent: a független gazdasági nagyhatalmak és a nyugat ellenes harmadik-világbeli államok. Ma a világ biztonságpolitikai helyzetét ennek a három tömbnek a viszonyai határozzák meg. Napjainkban a független gazdasági nagyhatalmak közül Oroszország körül alakult ki komolyabb konfliktus-rendszer, a harmadik pólust illetően pedig a Közel-Kelet lett Földünk „lőporos hordója”. A viszonyok bonyolultságát mutatja, hogy a második és harmadik pólus közt is kialakulóban vannak bizonyos összefonódások (lásd: Irán-Oroszország-Kína kapcsolatai) melyek végtelenül veszélyessé teszik az előző világrendben csupán „helyi konfliktusoknak” tartott válásgócokat. A harmadik pólus – mely leginkább az iszlamista országokat jelenti – önmagában egy rendkívül összetett hatalmi tömb, melynek erejét részben az egyes országok megerősödése (és vezető szerepre törekvése) adja, részben szervezeteik globalizálódása jelenti, részben pedig a már említett második pólus felé történő kapcsolatépítés képviseli. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a világpolitika új irányváltásában a „minden-mindennel összefügg” elve mentén a gázai válság, Oroszország nemzetközi konfliktusa, Irán atomprogramja, és a Hamasz fegyverkezése éppen úgy összefüggnek egymással, mint a Kína - USA illetve Európa közti gazdasági versengés.

Harmat Árpád Péter (történész)

A bejegyzés trackback címe:

https://vilagesemenyek.blog.hu/api/trackback/id/tr466562353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.